CSILLZSÜLI   meséje

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy árva fiú az óceán közelében. Amióta eszét tudta, egy öregember nevelte, aki egy hajnalban a vizes parti fövenyen talált rá. Hónapok teltek el, mikor végre kiderültek a fiú partra sodródásának addig ismeretlen részletei.

Az öreg halász lesózta a kifogott halakat, összegyűjtötte a gyönyörű kagylókat, melyekben fekete gyöngyök rejtőztek, s bevitte azokat a városba, cserébe pedig horgász, vadász és búvárfelszereléseket, lámpaolajat, tűzkövet és egyéb fontos dolgokat hozott.

Akkoriban emlegettek egy nagy vihart, elsüllyedt luxushajót, eltűnt utasokat, tengerészeket, napokon át cirkáló hajókat, röpködő helikoptereket. Beszéltek egy családról is, akik egy 14 év körüli fiúval, Simonnal utaztak, ám egyetlen ember sem került elő. Ekkor döntött úgy az öreg halász, hogy nem beszél senkinek a partra sodródott Simonról – mert biztos volt benne, hogy ő az - hiszen úgysincs már senkije egyiküknek sem. A gyerek nem emlékezett semmire és senkire, Ő pedig megkedvelte az értelmes gyereket. Elhatározta, hogy megtanítja minden fontos ismeretre, s ha elérkezettnek érzi majd az időt, elmond neki mindent, s ha menni akar, majd útjára engedi.

Simon minden nap segített az öreg apónak, akit magában Herkulesnek nevezett el, de szemtől szemben nagyapónak szólította. Este aztán kiültek a kis ház tornácára, jóízűen falatozták a frissen sütött fésűkagylókat vagy az óceánból kifogott csemegéket, és beszélgettek. Különös hangulata volt ezeknek az estéknek, mert miközben hallgatta Herkules tanításait, mélyen beszívta az óceán sós vizének illatát, hallgatta a sirályok vijjogását, a sziklákhoz csapódó víz moraját, és nézte az óceán mögött lebukó napot ölelő vörös felhőket. Ilyen végtelen nyugalmat és biztonságot még sosem érzett, mint itt a nagyapó oldalán.

És elkezdtek visszatérni az emlékei. És beavatta Herkulest az apró csínytevéseibe: hogy nem fogadott szót, hogy talált ki „úgymond” halaszthatatlan iskolai feladatokat, csakhogy ne kelljen otthon segítenie. Milyen képtelen dolgokat művelt, éjjelente kimászott az ablakon és kukákat borogatott, mert azzal igyekezett elnyerni a barátai elismerését. Vagy kémia és fizika órára nem csinálta meg a házi kísérleteket rendesen, hanem vicces ákombákomokat rajzolt és idétlen szövegeket írt, melyet aztán a tanár az osztály előtt, elrettentésképp felolvasva, mindenki majd kipukkadt a nevetéstől. Tudta, hogy ez idétlen viselkedés, de annyira vágyott arra, hogy tartozzon valahova. Felfogta, hogy kinevetik, ám mégis visszakullogott hozzájuk, szeretetet kunyerálva.

- Lám, lám, Simon, hát nem lett eleged abból, hogy mindenki téged ugráltatott?

- De igen, sokat gondolkoztam is rajta, hogy miért pont énvelem történik meg mindez?

Már olyan sötét volt körülöttük, hogy csak a vízen megcsillanó holdfény és a csillagok fénye ragyogott. A madarak hangja is elhallgatott, s egy-egy csobbanás jelezte, megkezdte éjszakai vadászatát a partközelben cirkáló ámbrás cet. Kicsit csend volt, aztán megszólalt nagyapó:

- Figyelj Simon, amit most mesélek neked, sose felejtsd el! Nem te voltál az egyetlen kisgyerek, aki vagánynak akart látszani a társai előtt. Akiknek csak a butaságon jár az eszük, azoknak nincs idejük gondolkozni. Az életünk nem arról szól, hogy siránkozzunk, milyen szerencsétlenek vagyunk, hanem arról, hogy megtanuljunk megoldani feladatokat. Minden nap egy új lehetőség, egy új feladat, egy új kihívás, amit meg kell oldanunk. S ha rosszul közelítünk a feladatok megoldásához, akkor a következő nap, és az azt követő nap újra elénk hozza ugyanazt a feladatot, csak más ruhába öltöztetve s mindaddig hozza, amíg meg nem tanuljuk megoldani! Ha végre felfogjuk, hogy mi a megoldásra váró probléma, vagy mi a mai napi „lecke”, akkor nekünk kell változnunk! Nem másoknak, hanem nekünk!

- De hát hogyan változzak meg, hogy ne legyek ennyire szerencsétlen?

- Úgy, hogy a gondolkodásodat változtasd meg! Ha ráeszméltél arra, mennyire nevetségessé tetted magad eddig, akkor döntsd el, soha nem bohóckodsz többet csak azért, hogy rajtad nevessenek

- Na jó, de hát annak már vége, már itt vagyok és nem emlékszem arra se, hol éltünk.

- De majd egyszer vissza fogsz emlékezni, talán vissza is fogsz menni azok közé, akiket barátaidnak hittél. Szeretnéd, ha egy egészen megváltozott Simon kerülne eléjük?

- Persze hogy szeretném! Kérlek, taníts engem!

- Jól van kisöreg, de mára elég volt ennyi, holnap folytatjuk, mondta nagyapó.

Ezen az estén Simon még sokáig kibámult az ablakon a szikrázó csillagokra és elhatározta, mindent megtanul Herkulestől, hogy ő is olyan férfi lehessen. Megvolt hát a példakép, amiről ugyan már többször hallott, de sose hitte, hogy létezhet ilyen ember. És amint ez az elhatározás örömmel töltötte el, észrevette, hogy a csillagokból egy furcsa szó rajzolódik ki az égen, csupa nagybetűvel: CSILLZSÜLI . Aztán táncba fogtak a betűk és a következő percben azt hitte, káprázott a szeme!

Másnap reggel a szokásos hálójavítások után Herkulessel kimentek halászni és rengeteg halat fogtak. Nagyapó mindegyikről beszélt Simonnak, melyik mennyire értékes, melyiket hogy ajánlatos elkészíteni, melyik számít ritka fogásnak, melyikhez milyen csalit használ, leginkább a kicsi halakat. Simon mindent jól megjegyzett s alig várta, hogy a déli hőség után kagylóvadászatra induljanak. Nagyapó megtanította víz alá merülni, szerencsére úszni tudott már. Derekára kötötte a táskát, amibe majd a kagylókat rakja, s már le is bukott a víz alá. Gyönyörű korallvirágokban gyönyörködhetett, feje fölül átragyogott a kék vízen a napfény. Boldogan nézelődött, mígnem az egyik sima sziklán felfedezett egy dobozt, rajta egy szóval: CSILLZSÜLI . Ám a következő pillanatban egy hullám összezavarta a dobozra rakódott homokszemeket s a betűk eltűntek. Simon megragadta a dobozt és tempózni kezdett fölfelé, közben a táskájába tömködte a felmarkolt kagylókat. Teljesen kifulladva bukott fel a vízből s türelmetlenül kifeszegette a kis doboz zárját, ami a vízben igencsak rozsdás lett. Kinyitotta a dobozt és egy szivárványszínben játszó, mégis hófehérnek tűnő szív-alakú kő volt benne és egy szőke hajtincs egy lezárt üvegcsőben. Benne még egy szó, egy üzenet volt olvasható: CSILLZSÜLI …

Most már rohant Herkuleshez, és elhadarta, nem először látja ezt a szót, mi ez, mit tud róla? Hogy kerülhetett a kis doboz a vízbe? És az öreg mesélni kezdett:

- Két évvel korábban, a partoktól nem messze, volt egy hasonló szerencsétlenség. Akkor a hajó kísértethajóként bolyongott az óceánon, és az utasok tűntek csak el. Esténként, mint távoli harmonikaszó szállt a vízen egy különös dallam, mely állandóan ezt a szót ismételte: CSILLZSÜLI , CSILLZSÜLI ….. s egyre halkabban. Aztán beleveszett az éjszakába. Néha, egyszer-kétszer nagyapó is látta fenn az égen a csillagokból ragyogó nevet – mint kiderült később, az egy kislány neve – de azt hitte, rossz a szeme és képzelődik.

- Szóval elveszett egy kislány is?

- Igen Simon, látod két katasztrófa is történt. A dolgok csak úgy megtörténnek! És azok az emberek, akik csak sopánkodni tudnak, ők a vesztesek. Az élet feladja a leckét, és aki lusta és kényelmes, aki csak nyögni tud, az újra és újra elszenvedi a csapásokat. Lehet, hogy egész életében képtelen gondolkozni, akarni, csak azt tudja ismételni, de azt nagyon kitartóan: milyen szerencsétlen vagyok! Milyen szerencsétlen vagyok!

- Nagyapó, honnan tudod te ezeket?

- Onnan Simon, hogy mindig és mindenre figyeltem.

- Én eddig azt hittem, tanulni fölösleges és fárasztó és unalmas!

- Nézd csak Simon, felfigyeltél már arra a távoli szigetre, ott szemben? Sokszor eltűnődtem, vajon ki lakhat ott? Mert valaki lakik. Tiszta időben látni a felszálló füstöt. De bevallom neked, egyedül sose merészeltem volna odaevezni, mert nem tudom kiszámítani se a távolságot, se az időt, mibe kerül oda jutni - és vissza. Messzire van. Nincs hozzá hajóm se!

Simon elgondolkozott és kezdte teljesen más megvilágításban látni a fizika vagy matek órák jelentőségét. Izgett-mozgott, és azt latolgatta, megszólaljon-e? Aztán megtette:

- Nagyapó, és ha mi ketten összefognánk, kettőnk nem sikerülne? (Közben rettenetesen sajnálta, mi mindent mulasztott az iskolában, miért nem figyelt a földraj órákon sem! Ó, ha tudta volna, hogy egyszer milyen nagy szüksége lenne bizonyos ismeretekre!)

- Simon, mire gondolsz? kérdezte Nagyapó, és közben fát rakott a tűzre, mert kezdett hűvössé válni az óceánról érkező levegő.

- Arra, válaszolt a fiú, hogy vajon hogy lehetne napórát készíteni, hogy tudnánk, mennyi az idő! És persze arra is, hogy vajon milyen messzire lehet az a sziget az óceánban? Mennyi idő alatt lehetne odaevezni?

- Ne ábrándozz fiam, mára elég. Látod, udvara van a Holdnak, holnap szeles idő lesz. De azért visszatérve a kérdéseidre, ha lenne vitorlánk, akkor lenne esélyünk is. Ezzel le is zárta a beszélgetést.

Ám Simon agya lázasan dolgozni kezdett a probléma megoldásán. Vitorla, vitorla, miből lehetne vitorlát készíteni? Mart Nagyapó nem vásárolhat vitorlavásznat, az nagyon sokba kerülhet és arra nincs pénz, ezt már megtanulta. Egyre azon töprengett, hogy az iskolában miről is beszélt a tanár, milyen állat az, amelyik ragasztót „gyárt”? S közben utolérte őt az álom.

Álmában a tenger ködén átragyogott egy kislány arca, aki a szigetről integetett neki, haját összekócolta régen a szél, ám úgy lengedezett, mint egy elszabadult vitorla, és nefelejcskék szeme mosolygott rá, onnan tudta, hogy nefelejcs színű a szeme, mert anyukája legkedvesebb virága volt és tele volt velük a kert. Majd jött egy viharos szél, hullámzani kezdett a víz, és a kép eltűnt. Simon kétségbeesetten ébredt fel, kitárta az ablakot és elnézett az óceánba simuló sziget felé. Majd felnézett a csillagos égre, újra meglátta a kirajzolódó nevet s mintha szél zenélt volna az éjszakában: keress meg, keress meg, keress meg!

Simon most már rájött arra, hogy élete minden napját örömmel kell várni, mert minden nap megtanítja valamire! Otthon megvolt mindene, el volt halmozva játékokkal, semmiért se kellett küzdenie, de ezek olyan lényegtelenekké váltak. És most fordult az élete, igaz, tragédia érte, de ettől neki kétségbe kell esnie? Nem, hiszen kapott egy kiváló tanítót, egy bölcs öreget, aki maga a megtestesült, két lábon járó „akarat”, és kapott egy csodálatos környezetet. Dehogy cserélné már fel az unalmas városi élettel! Itt megtanulta az életben-maradás művészetét, érti a természet jeleit, üzenetét. Már egyáltalán nem érezte nyűgnek és tehernek a tanításra való odafigyelést! Már eltökélte, átmennek majd arra a szigetre. Igen, neki, mint férfinek, mindent tudnia kell, hogy másokon segíthessen, leginkább majd CSILLZSÜLI , akinek létezésében cseppet sem kételkedett!

És eszébe jutottak a hangyák, akik a nyálukkal hatalmas termeszvárat is képesek építeni. Azt is kitalálta, hogyan fogja a pálmalevelekből a Nagyapó segítségével összeállítani azt a vitorlát, s azt is megtanulta már, hogy bizonyos kagylók olyan erős ragasztót képesek a testükben létrehozni, ami felér a legszilárdabb kötőanyaggal.

Ettől kezdve megfeszített erővel dolgozott, gyűjtötte a gyöngyöt rejtő kagylókat s elérkezett a nagy nap, amikor hajnalban útra keltek a sziget felé. Sokszor áramlattal szembe eveztek, sokszor bálnaraj keresztezte útjukat, de végül kora délutánra közelébe kerültek a szigetnek. Valami különös dal foszlányait sodorta feléjük a szél, mikor végül kikötöttek. Felkapaszkodtak a part-menti dombok egyikére s akkor meglátták a távolban a lányt. Alig akartak hinni a szemüknek!

Simon a lány nevét kiabálva őrült vágtatásba kezdett, hogy minél előbb odaérjen. Nagyapó csak bölcs nyugalommal állva nézte a boldog jelenetet. A lány végre meghallotta a szélzúgás közepette a fiú hangját s odafordult a hang irányába. Arcán döbbenet ült, majd elkezdett nevetni és forogni és haja vitorlaként fordult utána a szélben. Gyönyörű kék szeme ragyogott, mint egy drágakő. És megtörtént a csoda, amihez két katasztrófa vezetett. Ezért soha nem szabad az önsajnálatba, kétségbeesésbe süllyedni, mert akkor a kislány már rég meghalt volna. Nem azt mondogatta, hogy na, most aztán elvesztem, hanem azt, hogy ha már túléltem, akkor életben kell maradnom!

CSILLZSÜLI elmesélte, hogy rengeteg banán és gyümölcs terem a szigeten, és megtanult dárdává hegyezett bottal halat fogni, és hogy bírta ki egyedül a szigeten, és bízott abban, hogy egyszer majd rátalál valaki, ha nem adja fel. Ott aludtak hát aznap és másnap a lány elhagyta velük a szigetet. CSILLZSÜLI tudta, Simon pedig már megtanulta a Herkulesként csodált nagyapótól, hogy azok az emberek, akik tudatosak, eltökéltek, nem sajnálják a befektetett energiát a munkájukba, ha kiemelkedő (mondhatni maximális) teljesítményt nyújtanak, tudják: ha nem ma, akkor holnap, ha nem holnap, akkor legközelebb, de meglesz a munka jutalma!

És ha valami után nagyon vágyakozol, akkor legyél nagylelkű, ajándékozz te is abból, amid van, mert ha ajándékod szívből adod, akkor ugyanígy téged is meg fognak ajándékozni.

Jegyezd meg fiam, szólt nagyapó tanácsa, a boldogságunk nem attól függ, hogy mennyi pénzünk van, hanem attól, hogy ha szeretünk tanulni és dolgozni, akkor azt szívből - örömmel végezzük, és soha nem fogjuk boldogtalannak érezni magunkat! Mert azok a tulajdonságok és tudásra épülő készségek, amit kifejlesztünk magunkban, mint szeretet, türelem, együttérzés vagy bármi más, azt mindig magunkkal hordozzuk, azt senki nem veheti el tőlünk! Ahogy a remény is a szívünkbe van elültetve, és mindig újabb és újabb virágokkal teszi értékessé életünket.

nagyi meséje

Dávidnak és Szandinak

2013-03-25.