Ma egy új mesét mesél nektek azerdő...

Egy romváros rejtélye

Hol volt, hol nem volt, túl a Sziklás hegységen, ahol az égbe szökő csúcsokat hó és jégkristályok borították, ahol fölöttük rózsaszín fátyolként lebegett a zúzmarás levegő, ahol a sziklák közötti hasadék szurdokokban erejüket megfeszítve repültek a vadludak, ott élt egy kicsi lányka az édesapjával. Esténként az apa mesélt, de nem Csipkerózsikáról, vagy Hamupipőkéről, hanem arról a csodálatos ösztönről, ami ezeket a vándormadarakat egy életen keresztül vezérli, hogy túléljék a dermesztően hideg téli hónapokat.

A juharfákkal borított hegyoldalban, volt egy menedékház, melyet az apa készített kislánya és maga számára. Az apa időjárás kutató volt, és szenvedélyesen szerette a munkáját. Csupa gyönyörűen lehántolt fatörzsből épült fel a ház, és a kislánya számára tervezett gyerekszoba ablakai épp a szurdokra néztek. Már jó előre tudták, mikorra érnek oda hozzájuk a vadludak, így a kislány órákig ült türelmesen s várt.

Az apa a kimerült madarak számára jókora területet kerített körbe, ahova tápláló magvakat szórtak az erejük végére ért vándoroknak. S amikor végre megérkeztek, a kicsi lány boldogságtól ragyogva végigtáncolta az egész ház földszintjét. Hogyne örült volna, hiszen a ludak odataláltak! Emlékeztek! És ők voltak a megmentőik!

A megnyugtató erdei illat betöltötte a nappali és a könyvtárszoba légterét. A kislány, nevezzük őt Lizának, minden szabad idejét a könyvek olvasására fordította. Minden érdekelte, amit a vándormadarakról írtak, s apukájával minden este megbeszélték, amit a rádióban a következő napok időjárásáról hallottak. Viharokról, tengeri áramlatokról, szélirányokról. Az apa valahol egy antikvár boltban rátalált egy nagy domborzati fali térképre, melyet haza is vitt a kis terepjárójukon, Liza legnagyobb örömére.

A gyereket sosem érdekelte a babázás. Pici korában a karácsonyra kapott babát kíváncsian levetkőztette, s amikor rájött, hogy se mozogni, se beszélni nem tud, elhajította a szoba sarkába beállított öreg fotelbe, és többé nem érdekelte. Így aztán le is szokott az apa ilyenfajta ajándékok vásárlásáról. Viszont mindenféle szakkönyvvel, iránytűvel, térképpel meglepte Lizát, akinek az esti beszélgetések az apjával nagy gyönyörűséget szereztek.

Egyik este nagyon hallgatag volt az apukája, elmerült egy eléggé rongyos kinézetű könyvecske olvasásába, s Liza nem tudta, mi lehet az. Még sosem látta, biztosan valami új szerzeménye az antikvár könyvesboltból. Odament az apukája mögé, hogy belepillantson, de megdöbbenésére csak rajzokat, vonalakat, jeleket látott. – Apa, mi ez? – kérdezte kíváncsian, s le nem vette volna a szemét apja arcáról. –Te érted? – Mit jelentenek?

És Liza apukája belekezdett egy régi kultúráról fennmaradt üzenet magyarázatába, és izgatottan csillogott a szeme, mint egy kisgyereknek. Térkép is volt a könyvecskében, s épp arról a helyről, ahol ők éltek. A hegyek túloldalán, a keleti parton egy piramis makettje volt halványan kivehető. Igaz, inkább csak hegynek vélték, mert repülővel idejövet nekik is feltűnt mennyire szabályos alakú az a kisebb hegy. És lám, most egy nagy titok bontakozott ki a szemük láttára: oda el kell majd menni! Nekik azt látni kell!

És máris belefogtak a nagy tervezgetésbe, ha jön a tavasz, feltétlen megnézik! Liza izgatottan vonult vissza a szobájába, s elnézett a szurdok felé, ahol vastag felhők rekedtek a sziklafalak közé. De most nem foglalkozott tovább az időjárással. Mosolygó arccal ráfeküdt a takarókra az ágyán, élvezte puha meleg érintésüket, feje alá gyömöszölt egy párnát, s szemét lehunyva máris a hegyen gyalogolt túrabakancsában az apjával, a piramisok felé. Felkapaszkodtak a hegytetőre, és lepillantva meglátták a romvárost. Annyira valóságosnak érezte a látomást, hogy több törpepiramist is felfedezett, és egy templomot is, amelyiket sok oszlop vett körbe. A nap már lebukott a látóhatáron, kiszáradt még a szája is izgalmában. S erre tért magához, majd felült és körülnézett.

Megnyugodott, hogy az ágyában van. Készített magának egy forró teát, s agya lázasan kezdte számba venni, mit kell beszerezniük a nagy útra. Legelőször egy rajzmappát írt fel a lista elejére, majd egy gyorsfényképezőgépet, filmtekercset, zsebkést, elsősegély gyógyszertáskát, sok – sok étcsokoládét, mentacukorkát, és coca-colával töltött kulacsot. Amint eddig eljutott, egyik pillanatról a másikra elnyomta az álom.

Álmában az apjával már a piramis közelében jártak. Megcsodálták a lépcsőket, melyek a piramis tetejére vezettek. A piramis talapzatát furcsa rajzok és faragások borították. Liza kérdezte az apját, tudják-e a tudósok, hogy mit jelentenek, de apja csak a fejét rázta. Még senki nem tudta megfejteni, mondta és Liza fülében újra és újra dobolt a „nem tudta, nem tudta, nem tudta” , mint egy gramofon megakadt tűje miatt hosszan visszhangzó szófoszlányok áradata. Aztán szemügyre vették a kis törpepiramisokat, melyek oldalai más-más színekre volt festve. Vajon miért? De erre se tudja a választ senki se…..

Hajnali pír ébresztette Lizát. Még soha nem sikerült visszaemlékeznie az álmára, de most tisztán fel tudta idézni éjszakai kirándulásukat. Eddig is nem győzött betelni apja csodálatos történeteivel, amikkel őt úgy vezette be a tudományos világban álló titkok palotájába, mint az elvarázsolt kastély labirintusai vezetik a rémüldöző gyerekeket. Elhatározta, hogy minden idejét a tanulásra fogja fordítani, hiszen ezt látja az apukájától is. A könyvtárszoba polcain ott sorakozott minden olyan könyv, lexikon, amikben tudás volt elrejtve. S mit is hallott, mi a neve annak a furcsa rajzokat rejtő könyvnek, amit még senkinek se sikerült megfejteni? Mondta neki az apukája? Vagy csak a tudatalattija súgja neki: Madridi Kódex? Ki tudja, még hány titok várhat megfejtésre?

Liza elhatározta, hogy nem fog internetes játékokkal szórakozni, mint teszik az iskolás társai, hanem minden ismeretet elraktároz az agyában, mert tudja, egyszer szüksége lesz azokra. És csak akkor tudja megfejteni a titkokat, ha a tudás a fejében lesz. Hiszen nem véletlenül maradtak fenn a rajzok, az építmények, azoknak célja van!

És elárulok egy titkot: Nan Madol rejtélye sincs máig sem megfejtve!

nagyi mesél