Az ötszarvú teknős meséje....

Hol volt, hol nem volt, hetedhét határon túl, a sziklás hegyeken túl, még a barna buzogánnyal benőtt mocsáron is túl, ahol az ötszarvú mocsári teknős várja az odatévedőket, hol a part-menti kopasz fákon varjúsereg tanyáz, hol estelente a rókák vonítása hallatszik, hol a hegy ormán magasló kővárat még a madarak is elkerülik, volt egy kis ház. Akácfák borultak feléje árnyékot adva, és lila virágaik, mint megannyi tündérrózsa, mézzel teli kelyheiket kínálták az éhes, szomjas bogárkának. A kis ház fedelét kövirózsa borította, tornáca alatt fecskék cikáztak.

Egynapi járóföldre a mocsártól, zöldellő fák között húzódott meg egy kis falu, ahol a vendéglős az odatévedő idegeneknek suttogva mesélt a kövirózsával borított házról. Suttogva mesélt, mert az a hír járta, a hegyi vár szelleme láthatatlanul jár-kel a világban, és mindent meghall, mindent kifigyel.

Szóval, élt abban a házacskában egyszer két kis leányka, kinek Hajnalka és Hajdinácska volt a neve. Apukájuk minden nap elment a hatalmas hegyen lévő bányához dolgozni, és a vár ura minden este kifizette a bérét. Eközben az anyuka otthon nevelte a kislányokat, ebédet főzött, mosott, takarított, és esténként várta haza az apukát. Az egyszerűen megterített asztalon mezei virágok illatoztak egy cserép kancsóban. Aztán egyszer megjelent a vár alatt egy sárkány. Hajnalka és Hajdinácska anyukája gyógyfüveket szedett a mezőn, amikor a sárkány szellőt fújt rája, elaltatta, és magával vitte. Olyan szép volt, amilyet a gaz szörnyeteg még soha nem látott. Haja, mintha aranyszálakból lett volna szőve, leért a derekáig. Kék szemében az égen úszó bárányfelhőket is meg lehetett látni. Elaludt hát az anyuka, és semmit sem tudott, mi történt vele.

Estefelé a szürke égen felhők tornyosultak, csattogtak a villámok, viharos szél kavargott, belekapott a kővár tornyaiba, a repedt falakba, és az lassan összeomlott. Maga alá temette az apukát, de még a szellemet is, akik a barlangnál dolgoztak. Oly nagy volt a pusztítás, hogy nem találták a kivezető utat, mindenütt kőtömbök zárták el a folyosókat.

Eközben a két kislány hiába várta haza a szüleit. Elmúlt az éjszaka, majd a mély csendet fülemülék dala váltotta fel. De ők nem keseredtek el, a nagyobbik kézen fogta a húgát, s elindultak, hogy megkeressék elveszett szüleiket. Fészkében csicsergő madárka köszöntötte őket, lábuk alatt száraz lomb zörgött, verőfényes napsugár melengette arcukat, és a lágy szellő hívogatta őket: csak erre, csak erre, gyerekek…

És ekkor, jól emlékeznek a vihar utáni reggelre a faluban, vad forgószél támadt, ekkor tűnt el a két gyerek is. Felkapta a két kislányt, és repítette őket az összedőlt vár felé, fel a magasba. A faluban a fák csapzottan álltak, a kertek virágai szállingóztak a szélben, a madarak megtépázott fészkeik körül repkedtek, az utakat letört ágakkal szórta tele a szél. Ilyen vihart még ember nem látott, se előtte, se azóta. Senki sem tudta, mi lett a gyerekekkel, csak egy nagyon-nagyon öreg apóka, de ő nem árulta el a titkot, mert tudta, nagyon jó helyen vannak. A forgószél nem volt más, mint az apóka, és elvitte a kislányokat egy öreg anyókához, hogy megtanítsa őket mindenre. Így majd megtalálják apukájukat és anyukájukat.

Gyopáros hegy volt a neve annak a helynek, ahol az anyóka élt. És erről a hegyről rá lehetett látni a romba dőlt várra, a beszakadt bányára, és a mocsárra is, ahol az ötszarvú mocsári teknős éldegélt. Hajnalka és Hajdinácska először meg volt szeppenve, nem értették, hogy kerültek oda, de az anyóka megnyugtatta őket. Sőt elmondta, hogy már várta őket! Elmondta, hogy őt is elvarázsolta a gonosz sárkány, elrabolta, amikor fiatal volt és Harmatcsepp királykisasszonynak hívták. Azóta öreg anyóka képében várja a szabadulást, és az apóka nem más, mint az ő testvére. Elmondta nekik azt is, hogy ha a két kislány megtanul mindent, amire ő megtanítja őket, akkor véget tudnak vetni a sárkány hatalmának. Akarják visszakapni a szüleiket? Hát persze, hogy akarták!

Harmatcsepp királykisasszony (öreg anyóka képében) elmondta nekik, hogy a sárkány örökös álomban altatja az anyukájukat, hogy örökké gyönyörködhessen benne. Így anyukájuk azt sem tudja, mi történt vele. Ha fel tudna ébredni, rögtön hazaszökne, de nem tud segítség nélkül ébredni a varázslatból. Ezért megtanította nekik az összes ismeretet a gyógyfüvekről, a Nap és a Hold járásáról, a vizekről és mocsarakról, madarakról és állatokról, hogy mit mesél a csillagos égbolt éjszaka, s mitől világít milliárd csillag éjszaka. Hogy mit jelent, ha észak felől zúg a zápor szele, és meddig tart a vihar, ha az ég szinte szakadni látszik lefele…és megismertette velük a madárkirály, a hatalma sas tetteit: ki fiatalon korán hajnalban szárnyra kelt, és edzette az izmait, hogy amikor szüksége lesz az erejére, akkor ilyen tomboló viharban menteni tudja fiókáit. Ki is vívta magának a madárkirály nevet. Ha a többi madár meglátja, már a szeme villanásától is menekülnek! Hát tőle kell tanulni kitartást!

És megtanította nekik az anyóka, hogy a legnagyobb kincs a szeretet. A szeretet, mondta, olyan, mint a tóparti homokban heverő gyöngyszemek. Nem mindenki talál belőle, de aki észreveszi azokat, szíve megtelik szeretettel, és mindenre képessé válik. Így történt ez Hajnalka és Hajdinácska esetében is. Napról napra állandóan tanultak, odafigyeltek az anyókára, s hamarosan minden tudást megszereztek maguknak. Akkor az anyóka útnak indította őket, ellátta jó tanácsokkal, kosárra való gyógyfűvel, de csak ők tudták, hogy melyik gyógyít, és melyik altat el örökre. Tündéreknek öltözve felkeresték a sárkányt és az örök élet vizéből egyetlen kortyot kínáltak neki. S mivel a sárkány mindig erre vágyott, az egész korsót kiragadta a lányok kezéből. Mindegyik feje azt kiabálta: nekem is, nekem is! És felhörpintette az egészet, benne az altatóval! Azon nyomban hanyatt vágta magát, meg se moccant többé. Kilehelte gonosz lelkét.

A kislányok pedig rohantak, keresték az anyukájukat, és rá is leltek. Őt megitatták a gyógyító itallal és kezdett lassan magához térni. Mikor megismerte gyermekeit, szép arcán csorogtak a könnyek. Nem értette, hogy kerülhetett ilyen kábulatba, hogy történt, hogy nem bírt felébredni? És csak sírt, csak sírt, és az arcába hulló haján folytak a könnyei. A kislányok elmesélték anyukájuknak, Százszorszépnek, hogy mennyi mindent megtanultak, csakhogy megmenthessék anyukájukat a varázslattól és a sárkánytól. Aztán mindhárman felkerekedtek, és az apóka mutatta nekik az utat. A könnyekből közben zuhatag lett, és a sziklák között utat talált a bennrekedt apukához és a szellemhez. Azok elmesélték, hogy a szellem ugyan gondoskodott kenyérről, mert a köveket átváltoztatta, és víz is volt, de nem tudtak volna maguktól kiszabadulni, mert a szellem is megsérült a kőomlásban. Szüksége volt gyógyfüvekre! Most, hogy a könnyekből lett áradat utat nyitott a barlangból, ki tudtak szabadulni, és a szellem egyetlen éjszaka alatt helyreállította a romos várat a sziklás hegy csúcsán. Egyetlen szempillantás alatt ők is ott termettek.

A nap végső sugarai beragyogták a bárányfelhővel teleszórt eget, fény és melegség lángja járta át szívüket, és a nap végső sugarain megérkezett Harmatcsepp. A vár szelleme pedig daliás királyfivá változott, a sárkány átka végre szertefoszlott. Hajnalka és Hajdinácska ételt varázsoltak, és a lakoma végén tündérszép ének dallama szárnyalt a kis falu felé. Senki sem tudta, honnan jön, ki énekel, mi ez a zene, és aranyló felhőpamacsok táncoltak a vár felett. Egy nyájas szellőcske pedig azóta is a fogadó mécsesét lebbentgeti szüntelen. Csak halkan, suttogva beszélik, vajon hova tűntek a szülők, hova lett a két gyerek, és hogy épült fel a vár újra egy éjszaka, és hova lett a vár szelleme? Ki tudja a választ erre?

Hol volt, hol nem volt, a felhőkbe nyúló vár tornyán kőszáli sas fészkel, a szirtekről zuhatag folyik alá habruháját mosogatva, a barna mocsárban most is várja az ötszarvú teknős a váratlan vendégeket. Estelente a lemenő nap fényében a mocsár partján pihen, és minden egyes páncéllemezén szentjánosbogárkák kergetőznek. És minden este szárnyra kel egy sosem hallott ének, s ilyenkor azt suttogják a faluban az emberek, biztosan a tündérek énekelnek…

Hajnalka és Hajdinácska nagy bajba kerültek. Ám nem azt hajtogatták: jaj nekem, jaj nekem, hanem elindultak megkeresni a szüleiket. A szeretet arra indította őket, hogy mindent megtegyenek. És így van ez az életben is gyerekek: érjen bármilyen nehézség is egy kis családot, ha szeretet van köztetek, és mindent megtesztek, hogy elviseljétek a nehézségeket, a szeretet a legnagyobb kincsetek!

                                                                                                                                                                                            nagyi meséje