Ma este a tó leányáról mesél az erdő….

Hol volt, hol nem volt, ameddig a szem ellátott, volt egy hatalmas pusztaság. A játékos délibáb hívogató templomtornyot varázsolt a távolba, miközben gémek és vadrucák repültek, ki tudja meddig és ki tudja merre. Talán a sűrű nádashoz igyekeztek, ahol a víz színén lebegő széles lapulevélen kis zöld levelibékák sütkéreztek. Néha meglebbent egy-egy fehér fátyol, pedig csak a kócsagok kerestek egy kis árnyat adó rejteket a bársonyos napsütésben. És ha valaki kissé hunyorogva a távolba kémlelt, a templom helyén már csak egy tavat vélt felfedezni.

A tó körül, ott a messzi távolban, erdő zöldellt, és valami romos omladék emelkedett. Azt beszélték, nem is olyan régen, talán úgy 40 éve, ott hatalmas palota állott, ám gyászos pusztulása lett. Mesélnek még mindenfélét a közeli faluban lakó mogorva és gőgös emberről, Durpukmukról, és a feleségéről, aki nagyszájú és rém lusta teremtés volt, s volt valami közük a tragédiához. Folyton csak a palota kincsei után kutattak…….

Már ősz felé járt az idő, úgy szállingóztak a fákról a színes falevelek, mint valami hópihék, hát történt, hogy egy késő esti órán, amikor éppen újra járták az erdőt, a palotaromok közelében, szembetalálkoztak egy ősz, botjára támaszkodva lassan bandukoló öregemberrel. Nyomban rá is förmedtek, mit császkál ott, ez az „ő erdejük”, s akkorát csuklottak a hazugság közepette, hogy nyomban rájuk károgott a szomszédos fán gubbasztó öreg varjú.

- Ez a ti erdőtök lenne? – szólt döbbenten az öregember, ám amikor a szemükbe nézett, harag izzott a tekintetében. Olyan furcsa fény lángolt a szemében, amilyet még sosem láttak.

– Mi közöd hozzá, öreg? - csattant az asszony hangja, míg a férje a karját rángatta, hagyja már abba! Ki tudja, ki lehet ez az idegen?! Azon kívül meg elkezdtek reszketni, vacogott a foguk, remegett a lábuk, és hang is csak dadogva jött ki a torkukon! Mégis hazudtak: - Igen, a mienk!

Bizony az ősz öreg nem volt más, mint a hajdani palota elvarázsolt ura. S mivel varázslat szállt reája, belelátott az emberek gondolataiba. Így azt is tudta, miért cselleng ilyen szürkületben ez a zsémbes asszony s nemkülönben goromba embere. Valamikor a romok helyén ott 77 szobás palota állott, az ő palotája. Hatalmas báltermét igazi cédrusfából készíttetett burkolat borította és a cédrus mesés illata betöltötte az egészet. Kívül a palota falát elefántcsont lemez takarta, ami úgy villogott a napsütésben, hogy az emberek szeme káprázott bele. Rengeteg bált rendeztek itt, és lakomákat, és az asztalról sosem fogyott el a finom bor, amit abból a furcsa díszítésű kis kancsóból töltögettek a hatalmas serlegekbe.

Az ősz öregember ekkor elmondta nekik, kicsoda ő valójában, s nekik ígérte az összes kincset, kivéve egy kancsót, ha már úgyis azt keresik évek óta. (Csak ő tudta egyedül, hogy ha a tó leánya megtölti vízzel azt a kancsót és ő ihat belőle, újra fiatal lesz. De ezt a titkot nem árulta el Durpukmuk uraságnak, és feleségének) Tehát, szövetséget kötött velük. Ha megtalálják a sokat emlegetett, rejtett kincseket, a kancsót odaadják neki, minden az övéké lehet. Ez az ajánlat nagyon tetszett nekik s megegyeztek. De vajon hol van a sok kincs? A romok alatt, vagy a tóba rejtve?

Először a romnál próbálkoztak, tüzet gyújtottak. Az öregapó letört egy faágat, mormogott valamit a foga között s a lombos faág egy ócska seprűvé változott. A seprűt fogni se kellett, söpörte a gallyakat, faleveleket, ágakat, szinte táncolt a földet érintve, és láthatóvá vált az út, egészen a hatalmas kapuig. A házaspár száját tátva bámult utána. Aztán az ősz apóka eltávozott a sűrű erdő irányába. Nagyon kedvükre volt, hogy magukra maradtak! Eddig sose fedezték fel, merre lehet a bejárat, s most kacagva befelé igyekeztek. Fáklyát gyújtottak, végigkutatták a romos termeket, de a kincs nyomára mégse leltek. Por lepett be mindent! Bosszúsan és fáradtan tértek haza. Étel után ordítottak, csapkodták az asztalt, italt követeltek, borozgatni akartak. A szolgák remegve várták, vajon most mi fog következni? Ismerték már az ivászataikat, képesek voltak hozzájuk vágni, ami a kezük ügyébe került. Villámsebesen feltálalták nekik az ételt és italt, s igyekeztek a szemük elől jó messzire kerülni.

A romokhoz közel volt egy magányos kis házikó, de annyira elrejtették a bokrok, hogy senki nem látta, senki nem tudott a létezéséről. Édes illatú akácfák vették körbe s nem más, mint a régi dadus lakott benne. Már ő is megöregedett, de vidám volt és boldognak érezte magát ebben a rejteket adó környezetben, hiszen minden holdtöltekor összetalálkozott az ősz öreg, és a még öregebb anyóka, és összeölelkeztek. Sokat beszélgettek, találgatták, ki rombolhatta le a palotát? Mit akart a romhalmazzá vált palotával? És miért rejthette el a kincseket? És mi lett az emberekkel? A dadus annyit tudott csak, hogy a kancsót kellene megszerezniük!

Ahányszor csak holdtölte volt (beszélgettek ismét), a tó leánya éjféltájt kiemelkedett a vízből, s látni vélnek a nyakában, a karjain, a hajában csillogó drágaköveket. Mert úgy csillogott az egész alak, mintha millió kék, és zöld, és rózsaszín ékszer ragyogna rajta. És a legkülönösebb látomás az volt, amikor valamit belemerített a vízbe, majd a vizet a hajára öntötte. Ilyenkor úgy ragyogott a haja, mintha ezüsttel lett volna behintve. De csak a dadus és az ősz öreg láthatták őt. Egyre azon töprengtek, hogyan merülhetne le valaki a vízbe, hogy a kancsót megszerezze? Már sokan próbálkoztak fürödni a tóban, de aki lábát a vízbe tette, rögtön vízinövénnyé változott. Ezért aztán már elkerülték az emberek a tavat. És ekkor a tóparton megjelent Durpukmuk és zsémbes neje. Lélegzet visszafojtva figyelték őket, most mi lesz?

Tudnotok kell, hogy az asszonyság jól megtermett nőszemély volt, és erőszakos, és durva. Úgy söpörte el maga elől az urát, mint egy tollpihét. Ő akart elsőnek lépni a tóba. S lám, ebben a pillanatban a felhők sebes gomolygásba kezdtek és a Hold kibukkant mögülük. Fehér fénye beragyogta a földet, elkezdett a tó vize fodrozódni, apró tajtékokat vetni s egyszerre csak kiemelkedett belőle a tó leánya. Odafordította fejét a part felé, ahol már a vízbe gázolt Durpukmuk felesége. És kedvesen mosolyogva a kezével intett neki, hogy gyere, csak gyere… s mikor már a derekáig ért a víz, a férje is utána iramodott, nehogy az asszony megelőzze! Na, ilyet se látott még a világ, karjaik szárnyakká változtak s lett belőlük két ronda kopasz nyakú, rémisztő madár. A tó leánya kinyújtott karral kifelé mutatott a vízből, amire azok rekedten rikácsolva felemelkedtek, s a parton álló fák felé bukdácsoltak ormótlan testükkel.

A tó leánya lassan visszafordult, kezét belemerítette a vízbe, s most először tisztán látszott a kezében egy kis kancsó, amibe vizet merített, majd lágyan dúdolva a vizet a hajára öntötte. Ekkor a dadus belefogott egy régi-régi altató dalba: „Két kis galambom volt nékem, két kis gyermek, kéz a kézben, árnyas liget hűs rejtekében, ment a patak, futván serényen. Két kis galambom, jer, édes nyugalom, szeretet lánya másik kis galambom, árnyas liget hűs rejtekében, ment a patak, futván serényen.” Az ősz apóka és az öreg dadus körül sárgán hulló falevelek peregtek a földre, s ahogy földet értek, emberi lényekké változtak, a palotából eltűnt, elvarázsolt emberek mind életre keltek. És a tó leánya smaragdzöld ruhájában szinte repült a víz fölött, ki a partra, kis kancsójából vizet permetezett a szeretett dadusra és a szeretett lovagra. Ittak a kancsóból, és megfiatalodtak.

Megtört hát a varázslat. Mindenki boldogan haza talált, helyreállt a palota is, benne a sok szoba mind vendégre vár. Méltó helyre állították az ükapa képét, és a festményen kalitkában látható kopasz nyakú rémeket, kiket lakat alatt őriztek, hogy meg ne szökhessenek! S az ükapa madarainak mit gondoltok, mi volt a neve? „Durpukmuk és neje”.

Aki ármánykodik s a csalók útján jár, az előbb-utóbb végzetes bajra talál. Ők voltak hát, akik valamikor réges-régen, irigységből, úgy vélem, fellázadtak uruk ellen, és egy gonosz tündérrel szövetkezve vagyont szerezni nem voltak restek. S bár a palotát romhalmazzá tették, az őket ért baljós átok miatt a kincset egész életükben hasztalan keresték. S mikor végre lejárt az idő, a tóba lépve beteljesült rajtuk is az átok, kopasz nyakú keselyűk lettek. Aki nem hiszi, hogy mindez megtörtént, keresse meg a palotát, s benne a képet.

          nagyi meséje