Én nem emlékszem, hogy volt-e valaha babám!

Debrecenben, az udvarban lakott egy idősebb házaspár, akiknek nem volt gyermekük. De az egyszobás lakás szobájában, a dupla, bevetett ágy közepén ott ült egy gyönyörű, porcelánfejű baba! Emlékszem, eleinte bementem Ilonka nénihez (nyáron nyitva voltak a konyha-ajtók az udvarra), és könyörögtem neki, engedje meg, hogy leüljek a szobában a fotelbe, és hadd fogjam meg a babát a kezemben!

„Nem lehet – mondta, elejted és széttörik”!

"De Ilonka néni, meg se moccanok!"  De nem adta!  Nem engedte!  Párszor biztosan próbálkoztam, aztán leszoktam arról, hogy odamenjek hozzá... Emlékszem, nagyon fájt, hogy mi olyan szegények voltunk, nekem nem lehetett olyan babám. És hogy bármilyen lett volna? Még rongybabára sem emlékszem. Nem tudom! Szerettem rajzolni! Rajzoltam hát magamnak királylányokat, öltöztetős babákat, ruhákat…  Egy gyermek szíve nagyon tud fájni, ha nincs egy babája, akihez beszélhet, akit magához ölelhet, akinek elmondhatná, miért fáj a lelke.... Így kezdődött, hogy elkezdtem olvasni. Minden történetbe beleéltem magam, mintha velem történne. Ettől fogva már nem éreztem a magányt, a képzeletem kiszínezte számomra a csodálatos, könyvekbe rejtett világot.

Ezen a honlapon az unokáimnak mondott meséimet olvashatod. Ezeket a történeteket én találtam ki! Igyekeztem hangulatossá varázsolni azt a helyet, ahol a mese történik. Ők várták ezeket a meséket, mert megjelent a szemük előtt minden, amit hallottak......minden mese! És megértették, nem az ajándékok tömege jelenti egy gyerek számára az igazi kincset, hanem amikor az apa, vagy az anya odaül az ágy szélére, és mesélni kezd...! 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés