Ma Árvalány-ról mesél az erdő….

Az Óperenciás tenger határainál, de még azon is túl, ahol a madár se jár, állott egy égbeszökő hegy s rajta királyi vár. Két oroszlán őrizte a hatalmas kaput, s míg az egyik ébren volt, a másik aludt. Ha idegen szagot éreztek, hét mérföldre hallatszott ordításuk. Nem is járt arra senki, messze elkerülte.

A király, vára toronyszobájából messzire látott, látta az óriások földjét és a hétfejű sárkány birodalmát. Ám azok nem merték háborgatni a királyt, mert az oroszlánok varázserővel bírtak. A királyné egyszer eltűnt, és nem akadtak sehogy sem a nyomára. Három kislány maradt utána, akiket az apjuk még a széltől is óvott, minden kívánságuk teljesült, így nagyon önző kislányokká váltak. Bársony és csipke ruhákban jártak-keltek, mintha örökké bálba indulnának. A szolgákkal gonoszul viselkedtek, állandóan rosszat tettek, ez volt minden szórakozásuk. Nem ismerték a szeretetet, csak folyton követelőztek, és állandóan újabb és újabb ruhák, cipők, kalapok után vágytak, mulatozásra vágytak.

Történt egyszer, hogy a király elszakadt a vadászó uraktól és eltévedt a hatalmas rengetegben. Lement a nap is, már egyre jobban sötétedett, de az utat semerre nem találta. Kereste a csapást az erdőből, vadszőlő indába akadt a lába, csipkefa karmolta a kezét, az útjába ágak csapódtak, melyek majd kiverték a szemét. Alig tudott odébb vergődni a keresztül-kasul fonódó bozóton, s hiába fújta a kürtjét, sehonnan nem jött válasz. Tűnődve állt meg egy vízmosás fölött, most mitévő legyen, amikor távolabbról halk gyereksírást hozott felé a szél. Rá is talált a kislányra, aki egy bokor alatt zokogott. A király megsajnálta, felvette, tudta rögtön, hogy nem fogja otthagyni.

Jótett helyébe jót várj – szól a közmondás, és lám, a király most már megtalálta az utat, s éjféltájra haza is ért a várába. Másnap elrendelte, hogy kutassanak a kislány szülei után, de senki sem kereste. A király nevet adott a gyönyörű gyermeknek, aki szelíd és kedves volt, selymes haja leért a derekáig, kökény-kék szeme pedig mindenkit rabul ejtett. Ha ránézett valaki, elállt a lélegzete, olyan szép volt. Hetedhét országba híre jutott Árvalánynak. Arról csak a palotában tudtak, hogy szegény életét nap-mint nap megkeseríti a másik három lány. Állandóan csúfolódtak vele, nem bírták elviselni, hogy különb náluk és az apjuk jobban szereti, mint őket. De hát ők mindig gonoszkodtak!

Nőttek a királylányok, és nőtt Árvalány is. Egyszer elérkezett a férjhez menés ideje. Az egyik szomszédos király fiának ígérte valamelyik lányát az apa, és most megérkezett a királyfi, hogy feleséget válasszon magának. Az idősebb lányok selyembe öltöztek, teleaggatták magukat gyöngyökkel, míg Árvalány csak egy egyszerű ruhában állt oda melléjük. A királyfi le sem tudta venni a szemét róla, s kijelentette, őt kéri feleségnek! A király bele is egyezett, de a nővérek dúltak-fúltak haragjukban, s éjjel levágták Árvalány haját! Mikor szegény reggel felébredt s tükörbe nézett, bánatában megrepedt a szíve és összeesett. A királyfi karjába vette, és elvitte jó messzire, a vízmosás felé, ahol a király a kislányt régen találta. Egy gyönyörű rozmaring bokor tövébe eltemette, s attól fogva minden nap ott üldögélt szerelmese sírjánál, hívta vissza, keltegette, de nem történt semmi sem, egészen addig, amíg….

Amíg a gonosz nővérek pár nap múlva eldöntötték, kiszórják a szélbe Árvalány haját. Így is tettek: a vár ablakából szálanként szélnek eresztettek minden hajszálat. A pillanatok alatt feltámadó szél repítette a hajszálakat Árvalány sírja felé, ott egy részük a földre ért s máris kikelt belőlük az árvalányhaj néven ismert gyönyörű, selyemszálú növény, mely mintha valóban valakinek a haja lenne. S mi lett a többivel? A rozmaring bokor fölött, a hegy behorpadt oldalában egy kicsi ház állt magában. Ott lakott az erdő bölcs tündére, aki a lány hajából koszorút font s a sírra ráhelyezte, miközben egy varázsdalt énekelt. A lágy dallamra tarka kis pintyek serege lepte el a bokrot, rigó-fütty csattogott. A közeli vízmosás felől épp akkor tért vissza a királyfi, mert a harsogó patakzajt túlszárnyalta a tündér éneke. S egyszer csak megemelkedett a bokor mellett a föld, szétgurultak a színes falevelek és kiemelkedett teljes épségben a gyönyörű Árvalány, és a haja újra a régi lett.

S mi lett a gonosz teremtésekkel? A hegy rejtekén, a zúgó patak partján, fahordalékok között tanyázik immár három smaragdszínű gyík. Életük minden percében attól rettegnek, nehogy elcsípje őket az erdőben tanyázó foltos hátú kígyó, vagy a réti sas karma kinn a völgyben. A tündér elmesélte Árvalány-nak, hogy az eltűnt királyné nem volt más, mint a hétfejű sárkány felesége. Aki ármánykodással lett királyné és azért lett a három királylány is gonosz, mert az anyjukra hasonlítottak. S amikor a sárkány megelégelte, hogy az asszony még nem szerezte meg a királytól a birodalmát, elrabolta a királynét. Ezért nem értette senki, hogy hova tűnhetett az el, egyik napról a másikra. A király nem is bánkódott miatta, s amikor a királylányok gőgösek, pimaszok, neveletlenek lettek, minden reménysége Árvalány-ban volt. Tudta, hogy ebben az örökbe fogadott gyermekben soha nem fog csalódni! Csendes, egyszerű lakodalmat rendeztek, melyre hetedhét országból hivatalos volt mindenki. Az öreg király boldogan élt köztük.

Ha még nem ismernétek, van egy olyan közmondás, hogy „Aki másnak vermet ás – maga esik bele”! Csak idő kérdése, hogy a gonoszságot művelő embereket mikor éri utol saját gaztette. Minden mesében van valami, amiből tanulni lehet.

nagyitól